Sacre
A Sacre hallgatása közben…
Igen, igen…
Ez volt az a zene: a beavatásé és a megtagadásé
Az örömé és szomorúságé
Egyszerre jött e kettő.
Egyszerre kapaszkodtunk egymásba
(bár te kicsit előbb fogtál meg
S én tovább tartottalak
Előbb láttál te meg
s előbb csuktad be a szemed, hogy
ne kelljen többé látnod.)
Te engedtél el előbb…
Ez a zene is csak azért szólt,
hogy addig se kelljen előbb beszélnünk
(hiszen már nem volt mit mondanod)
Ültünk egymás mellett a siralompadon
nem gondolva múltra se jövőre
csak hallgattuk a pogány zenét
én idegenül te ismerősen
Aztán elszaladtam hegedűtokot venni
Te később a falhoz állítottad
mint valami fegyvert
hogy védjen meg
multunk ellen
ellenünk
Késő volt… vacsorázni mentünk.
Felettük nyáresti hangulatainkat
a meghitt órák örömét.
Ittunk rá valami sört
(hogy megédesült a délután
annyi keserűsége után!.)
És azt mondtad:
„Majd meglátogatsz:”
Ezt mondtad
annyi csók után.
És még azt, hogy
szeretsz enni velem.
Te
Mert csak te csak te
Mindig ez volt a fontosabb
Node sebaj (tudtam már ami lett)
Majd megkeres egy lány
akivel elhiteted
hogy „csak te” „csak te”
Majd megkeres egy lány
aki elhiteti veled
hogy feláldozza magát
(lásd a Sacre!)
Mire lettem volna én jó neked
(Én csak szerettelek.)
Mire volt jó az egész?
Mire volt jó az a nyár?
Csak a zene maradt meg
Külön nálam – külön nálad
Néhány lejárt lemez…
Töröld le néha
(Én is azt teszem)
S hallgasd újra
Túlzengi pusztulásunk.
És örülj.
Már csak ezt kívánom.
1976. november
Metszéspont
Metszéspont
Pont tíz óra volt. A lány kihajolt az ablakon, ott állt a fiú a sarkon, a két biciklivel, ahogy két napja megbeszélték. Felkapta az asztalról a táskáját, s kiszaladt a szobából, le a lépcsőkön, a kaput becsapta maga után. Az utcán már csak sietett. A fiú eléjött a kocsiúton, a biciklikkel. Aztán egyszer csak eltűnt a szeme elől. A sarok mögé húzódott, s ott várt. A lány odaszaladt hozzá, határozatlan mosollyal, fürkészve az arcot, amit két nap után olyan nehéz volt egészben felidéznie. Szebbnek vélte, szabályosabbnak, a homlokát nagyobbnak, sugárzóbbnak. Vagy lehet, hogy most jobban belefésülte szőke haját?
A fiú komoly, kissé szemrehányó arccal nézett rá.
-Másfél percet késtél. – mondta ingerülten.
-Tudom. – a lány felhúzta a vállát.- Látni akartam, az ablakunkból, hogy valóban vársz-e.
Nem vettél észre?
-Sejtettem, hogy lesel. De nem láttalak.
-És te, miért fordultál vissza, amikor már egyszer elindultál felém?
-Nem akartam, hogy észrevegyenek, esetleg a mamád, vagy… Á, hagyjuk! – legyintett egyet dühösen. Tessék a bicikli! Az ülés egy kicsit magas, mert a nővérem egy óriás, de azért talán megteszi neked is.
A lány ráült az idegen kerékpárra. Biztosan ment rajta.
A fiú dühös volt. Maga sem tudta pontosan, miért. Nem értette magát. Miért is akart mindenáron találkozni ezzel a furcsa lánnyal? Két napja ki se dugta az orrát otthonról, s folyton ez a lány járt az eszében, ahogy meglátta a fürdőben, a zuhany alatt, s ahogy a medencében kuporgott mellette. A lány sem értette, mi történik vele, csak nyomta a pedált, gépiesen, s tudta, hogy egyre közelebb érnek céljukhoz, a folyóparthoz, ahol valószínűleg csak ők lesznek, ketten… Fürdőruhát nem hozott magával, ahogy pedig megbeszélték. Utolsó percig arra számított, hogy majd kimagyarázkodik valahogy, s lebeszéli a fiút, ne menjenek a partra, már hűvös van, az őszi nap erőtlen, inkább sétáljanak egyet, de a fiú olyan határozottan nyomta a kezébe a biciklit, s indította el a folyó felé, hogy akkor már fel se merült benne,
hogy szembeszálljon. Rábízta magát a kerekekre, amik szinte maguktól vitték.
Nem szóltak egymáshoz.
A városból kiérve, a töltésen, a fiú átfogta a lány nyakát, s így hajtottak egy darabig. Közben tréfálkoztak, mintha régi haverok lennének.
A parton valóban nem volt senki. Ledobták a bicikliket, s átbújtak a drótkerítésen. A kihalt strandon voltak.
A fiút a folyó láttán elfogta valami túláradó érzés. Lerúgta a szandálját, s leszaladt a homokszigetre, a folyó felé rohant, de félúton, hirtelen megállt, visszajött a lányhoz, átölelte, magához szorította, a lány viszont kibontakozott karjaiból, nem mintha rosszul esett volna neki a fiú közeledése, de indokolatlannak tartotta, tolakodó birtoklásvágynak, ami nem akar tudomást venni a másikról… Vagy talán egészen akarattalan volt a félrehúzódása? Védekezés valami ellen, amit megérzett, s ami eddig ismeretlen volt számára?
A fiú elvörösödött
-Hát jó. – csak ennyit mondott. -Gyere, lepakolunk.- Kivett a táskájából egy kockás plédet.
-Ez a hely megfelel?
-Mondjuk.- válaszolt unottan a lány.
A fiú hanyatt feküdt a gondosan kiteregetett pokrócon. A Nap a szemébe tűzött, de nem csukta be. A lány úgy állt meg előtte, hogy árnyéka rávetődjön a fiú elnyúló alakjára.
- Na, gyere ide mellém! -hívta türelmetlenül.
A lány csak nézte a fiút. Tetszett neki, de tartott is tőle.
-Na, mi lesz? Gyere már ide! Mondani akarok neked valamit. Valami nagyon fontosat. S nem tudok beszélni, ha valaki másfél méteres magasságban áll felettem.
A lány nem mozdult. Kezdett félni. A fiú hangja ellentmondást nem tűrt, kicsit nyers és vad volt, mégis vonzotta. Letérdelt hát mellé, a pokrócra. S várt.
A fiú nyugodtan, tisztán s nagyon halkan beszélni kezdett:
-Nagyon figyelj arra, amit mondani fogok!
-Muszáj elmondani?- a lány félelme most már egész konkrétan a fiú mindjárt elhangzó szavainak a tartalmára terjedt.
A fiú előbb tettetett nyugalma elszállt. –Igen. Muszáj. –mondta ingerülten és szemrehányóan.- Azt hiszem, téves elképzeléseid vannak.
-Nem…
-Ne szólj közbe! Feküdj ide mellém, egész nyugodtan! Úgy kényelmesebb. Nem nyúlok hozzád.
A lány szót fogadott. A könyökére támaszkodva hallgatta a fiút, aki még mindig a Napba nézett. Már nem félt tőle. Azzal az elhatározással hallgatta, hogy meg fogja érteni.
-Idefigyelj! Én őszinte vagyok. Az igazság az, hogy vannak olyan folyamatok, amik akaratunktól függetlenül is lejátszódnak bennünk. Ha én nem kívánnálak téged, akkor vagy beteg lennék vagy nem normális. Értsd meg, ezek tények! S ha hallgatunk róluk, akkor is vannak. Próbálj hát megérteni!
A lány nem tudott mit felelni. Egy kicsit megszeppent. Különös volt, amit hallott, jóllehet nem volt újság számára. De gyorsnak, mindent szétrombolónak tűnt az egész, mielőtt még bármi is felépülhetett volna. Mi következhet akkor ezután? Hogy lehet, hogy már itt tartanak? És alig ismerik egymást… Alig tudnak egymásról valamit.
De nem haragudott a fiúra. Megértette. Csak azt nem, hogy lehet az, hogy épp neki mondja mindezt. S fájt neki, hogy tudta, épp így mondhatná másnak is.
-Értelek.- csak ennyit szólt végül is. Szomorúan.
A fiú oldalra fordult, a lány felé, a tekintetét kereste.
-Azt akarod, hogy…-kezdte a lány. Nem akarta befejezni.
A fiú megsimogatta a karját:
-Nagyon kívánlak. – sóhajtotta.
A lány az ajkába harapott. Egyszerre érezte nevetségesnek és tragikusnak a helyzetet, de mindenképpen megalázónak mindkettőjükre nézve. Egy kicsit sajnálta a fiút, de nem jobban magánál.
Egyre forróbban tűzött a Nap. A fiú lehúzta az ingjét, természetes mozdulattal.
-A fürdőnadrágom sehol se találtam, pedig az egész lakást feldúltam. Azt hittem, szétrobbanok. Te hoztál fürdőruhát? -kérdezte a lánytól, aki már felült, s a füvet tépdeste szórakozottan.
-Nem. -vonta meg vállát a lány.
-Miért nem? S miért vagy harisnyában? Legalább ezt vennéd le! Meg ezt a pulcsit. Meg fogsz így gyulladni.
-Ugyan már!
-Mire való ez a hülye szemérmesség? Ezt gyűlölöm!
-Én is.
-Akkor miért csinálod?
-Tévedsz! A helyzet az, hogy egyáltalán nincs melegem.- vágott vissza dühösen a lány.
-De legalább a harisnyád húznád le! Tönkre fog menni. Máris tele van bogánccsal.- mutatóujjával rajzolgatni kezdett a harisnyafödte lábon.
-Hagyjál!- húzódott el a lány.
Unta a témát. Dühös volt. De nem is a fiúra. Hanem azokra a lehetetlen korlátokra, amik elválasztották tőle. S amik akkor is lettek volna, ha áthágja őket. Az tűnt konfliktusmentesebb tettnek, ha semmit sem csinál. Ha marad minden úgy, ahogy volt.
A fiú nézte a lányt. S kezdett elfelejtkezni a haragjáról. Csak nézte. Szépnek látta. A szeme, az a különös szempár messzire nézett. Pulóverje bő volt, s csak sejttette melleit, harangszoknyája szétterült körülötte, mint valami virágszirom, s elrejtette lábait. Itt volt mellette, s mégis úgy tűnt, hogy nem érheti el, meg kellett hát győződnie róla, hogy igazi, hogy hús-vér valóság ez a látvány. Élővé kellett tennie valahogyan. Belecsókolt hát a lány lehajtott nyakába. Az hagyta, de mozdulatlan maradt. Aztán a fiú karjaiban találta magát, később már a pokrócon feküdt, hanyatt, fölötte a fiú arca, egyre közelebb… Eszébe jutott, hogy a filmekben ilyenkor vágás következik… A fiú már az arcát csókolgatta, a homlokát, a szemét… egyre lázasabban. Már a szájában érezte a leheletét, és a lábát a lábán… De ekkor hirtelen kibontakozott a fiú szoros de gyengéd öleléséből. Felült. S megigazította a haját.
-Mondd csak! A te életedben még nem volt férfi?- szólalt meg a fiú, miután nyugalomra intette magát
A lányt kissé kellemetlenül érintette a kérdés. Legszívesebben azt válaszolta volna, hogy:
Semmi közöd hozzá. De hát az előbb még a karjaiban feküdt, s olyan közel, mint azelőtt soha, senkihez…
Nem válaszolt.
De a fiú, most már ingerülten, újra kérdezett.
-Hát, nem volt. Úgy, ahogy te gondolod ezt, nem.- válaszolt a lány gyorsan, dühösen.
-Sejtettem. Valahogy látszik rajtad. Olyan idegen vagy. Félsz… Kár.
A lány most már végképp nem tudott mit mondani. Elviselhetetlennek tűnt számára, hogy még majd őt fogja sajnálni ez a srác. Gyűlölte, ha sajnálják.
-Nem értem, persze, ezt az egészet veled. Szinte hihetetlen. Te nem vagy olyan, aki mellett csak úgy el lehet menni.
-Pedig mindig egyedül voltam.
-Csakis magadat okolhatod érte.
A lány megdermedt. Magánya már-már beleolvadt életébe, eggyé vált vele, és most egyszerre kívülről látta önmagát, ezzel a fiúval, ezzel az… idegennel. Hát ilyen egyszerű lehetne ez az egész?- rázta meg a felismerés. Most itt van: ő, valaki. Nincs egyedül! Végre nincs egyedül! És mégis…
-Nem akarlak faggatni, hogy eddig hogy volt, s mint volt. MOST itt vagy. És szép ez a délelőtt. Te is annak érzed, ugye?- A fiú még mindig hanyatt feküdt, s mosolygott. A lány ült mellette, és nézte a szemét, csak az egyiket, azt a hunyorgó zöld kis gömböt, ami rá ragyogott.
(„Zöld a szeme. Mint neki volt. S itt ez a szürke folyó. Ilyen volt az is, ami elnyelte.”)
-Miért vagy mindig szomorú? – A fiú felemelte a karját, s megsimította a lány homlokát. – Miért nem örülsz az életnek?
-Pedig: „Az élet szép, néked magyarázzam?” –szólalt meg végre a lány ironikusan.
-Igenis szép. Csakhogy te nem tiszteled. S elkerülöd.
-Ő kerül el engem.
-Hagyd abba! – A fiú felnyúlt a lányhoz, mindkét karjával, és maga fölé húzta.
A lány eleinte védekezett, de nem tudott, úgy zuhant a fiú mellkasára, mint valami súlyos
tárgy. De amikor már ott volt, nem is akart máshol lenni. Megnyugodott… A fiú szorosan magához ölelve tartotta, s ő visszaölelte.
-Jó így, ugye? –a váratlan hangra összerezzent. Elszakadt az újra idegenné vált testtől.
-Mi az? – riadt föl a fiú.
-Félek. – borzongott a lány.
-Mitől? Hát érezheted magad nagyobb biztonságban, mint a karjaimban?- kérdezte amaz kétségbeesetten.
-Nem tudom. Hagyjál! Nem szeretetek itt lenni, menjünk!
-Hova? Hova kellene elvigyelek, hogy jól érezd magad?
-Messzire. Nagyon, nagyon messzire…
„Olyan vagy, mint én, és mégsem értjük egymást.”- gondolta a fiú. S eszébe jutott, hogy hamarosan megjön az útlevele, s akkor utazik, övé lesz az egész világ, de legalábbis a tenger, a hajó…
Felugrott, s a folyóhoz futott. Le a fövenyre.
A lány utána kiáltott:
-Várj, te őrült! Megállj! (S arra a másikra gondolt. Az is így futott, és aztán eltűnt, örökre.)
A fiú visszafordult. A lány fölötte állt egy emelkedőn, a keze után nyúlt, és maga mellé rántotta, pedig a lány akarta őt felhúzni.
-Te, becsaptál! – nevette el magát.
-Miért? Azt hitted, hogy én kapaszkodom beléd?
„Egyszerre kellene egymásba kapaszkodni”- gondolta a lány, de nem szólt semmit.
Már a fiú karjaiban volt, átfogta a nyakát, s a vállára hajtotta a fejét.
-Ugye jó, hogy élünk?- suttogta a fiú, a hajába.
A folyó némán hömpölygött előttük. Körülöttük homoksivatag terült el. S ők álltak egymás előtt, egészen közel egymáshoz, karokkal összekapcsolva, közel, és mégis távol.
Mindketten a másik voltak, a lehetőség, csak épp nem egymás számára.
A fiú nem gondolt erre, csak az adott pillanatra: a lányra, akit most a karjaiban tart. A lányt bántotta a névtelenség, a behelyettesíthetőség. De egy kicsit reménykedett: hátha…
Kéz a kézben emelkedtek fel a lejtőn, vissza a füves térségre, a kockás pokróchoz - a homok és a víz semleges közegéből. S akkor már tudták, hogy vége valaminek, ami tulajdonképpen el sem tudott kezdődni.
A lány elfordult, belépett egy korhadt csónakba. Onnan nézte az évszázados fákat. „Jó lenne élni, igazán.” – gondolta.
A fiú mögötte állt. Hirtelen megragadta, és megcsókolta a száját. A lány a kék eget látta, aztán semmit, csak valami csodálatos melegséget érzett. És megijedt önmagától. Szeretett volna visszacsókolni, itt maradni ezzel az idegennel, aki már benne van, már nem is olyan idegen, s ekkor kiszakította magát és elfutott. A fiú értetlenül, feldúltan szaladt utána. Megragadta hátulról, a karjainál, úgy, hogy a lány éles, markoló, fizikai fájdalmat érzett. Fájdalmat, ami jóleső volt. Fájdalmat, amit meg fog őrizni magában, mint ahogy hallani fogja a fiú erős, sűrű lélegzését, egybefonódva az évszázados fák zúgásával. Ha mondaná, ha kimondaná, hogy szeret. Engem, csak engem… De erre hiába várt. A fiú szótárában különben is mást jelenthetett ez a szó. Már el is engedte. Nem volt hozzászokva, hogy nővel harcoljon, túlságosan elkényeztették. Hogy miért kellett neki pont ez a furcsa, érthetetlen lány?!
-Menjünk! Mert még baj lesz.- szólt érdes, nyers hangon. Odadobta a táskáját, s már a plédet hajtogatta össze, pedánsan, négyrét.
A lány csak állt, és megpróbált semmire sem gondolni.
-Gyerünk! – hallotta megint a fiú kemény hangját.
-Hova? –kérdezte tompán, csak úgy.
-Vissza. Az életbe.
-Miért? Eddig talán a halálban voltunk?
-Nem, de kár.
-Miért?
-Mert akkor jobban tisztelnéd az életet.
A fiú nagyon szomorúan nézett most a lányra, aki lassan elindult. Átléptek a kerítésen. A folyó csendesen, szerényen bukkant elő egy kis bokor mögül. Hívta, vonzotta a lányt. Megállt előtte.
-Ez olyan szép! – szólt hátra a fiúnak, aki már a bicikliknél állt.
-Megnézheted máskor is! Gyere, gyere már! Most vettem észre, hogy a zsebemben maradt a kapukulcs. Kizártam az öcsémet. Botrány lesz otthon. Te meg szedd ki azokat a bogáncsokat a szoknyádból, mert akkor nálatok is! Még majd azt hiszik, hogy történt valami.
-Pedig?
-Pedig nem történt semmi.
-Semmi…
Kiemelték a bicikliket a kerítés tövéből, s elindultak. Az ösvényen rászálltak, de a lány azonnal leugrott róla, annyira rázta.
-Leeresztett a hátsó kerék! – kiáltott a fiú után, aki már néhány méterrel előtte karikázott.
-Na még csak ez hiányzott! – dühöngött a fiú.- A nővéremtől is kapok majd.
Gyalogoltak, egymás mögött haladva a keskeny, ártéri, erdei ösvényen, egészen a töltésig. Ott a fiú a vázra ültette a lányt. Bal kezével kormányzott, s jobb kezével vezette a defektet kapott kerékpárt.
„Milyen erős!”- gondolta a lány.
A városba érve újra gyalogoltak, egymás mellett, tolva a bicikliket.
És közben beszélgettek.
Költészetről, zenéről, festészetről…
A fiú egy Villon verset is elmondott. Istenítette Bachot. Aztán támadta Picassot . A lány védte, főleg kedvenc kék korszakát. Vitatkoztak.
-Persze, neked van igazad! Csakis neked l e h e t igazad! Te az egyetemen ezt is megtanulhatod –fakadt ki a fiú, majd gúnyosan megjegyezte: Én c s a k láttam a képeit, és sok mindent, amiről neked fogalmad nincs! Csak már itt lenne az útlevelem!
Aztán hallgattak. Míg a sarokra nem értek. Ott a fiú átvette a lánytól a biciklit, a nővéréét.
-Szia – mondta búcsúzóul. Csak ennyit.
A lány nem tudott megszólalni. Annyi mindent szeretett volna mondani. De nem tudott, nem mert semmit. Bántották azok az utolsó szavak.
-Szervusz. – mondta hirtelen.- Ha elutazol, küldesz egy képeslapot?- kérdezte óvatosan.
-Persze. Mi a címed?
A lány megmondta.
-És a neved?
A lány előtt elsötétült a világ egy pillanatra. „Még a nevem se tudja. Ennyire nem vagyok, voltam fontos neki. Pedig bemutatkoztunk még akkor, a fürdőben. Én meg is jegyeztem az
övét. Ő nem. Ennyire nem é n voltam fontos.”
-Mondjad már, hogy hívnak!- hallotta a fiú durván sürgető hangját .- Éva? Zsuzsa? Kati? -találgatta a fiú.
A lány csak csóválta a fejét.
A fiút bántotta, hogy még ennyit sem tudhat meg erről a lányról, erről a titokról. Amikor bemutatkoztak, nem a szavait figyelte, hanem a száját, ahogy formálta a hangokat. S most milyen csúfondárosan mondja:
-Nem, nem találtad ki! Nem tudod ezt se!
„Játszik, csak játszott velem. Megalázott.” –gondolta –„Én kitártam magam, ő megőrizte, még a nevét is.” Belenyomott a pedálba, s anélkül, hogy hátranézett volna, áthajtott a kocsiúton.
A lány átment a másik oldalra, a fiú nyomában, bár úgy tett, önmaga előtt is, mintha az árnyék miatt változtatott volna utat. De mire átért, a fiú már behajtott egy mellékutcába, s nyílsebesen száguldott hazafelé, ahol az öccse türelmetlenül várhatta.
A lány lassan haladt. Nagyon lassan. Nem volt kedve hazamenni. Válaszolni anyja kérdésére: Hol voltál ennyi ideig? Sajnálta, hogy nem arrafelé lakik, amerre a fiú, és tudta, hogy útjaik soha többé nem találkoznak. Még a végtelenben sem.
1968.
"A jelen emléke"
egy 40 évvel ezelőtti szilveszter éjszakáról..., 1969. február 15-i keltezéssel
úgyhogy ez már itt a jelen emlékére való emlékezés...
Már elmúlt éjfél, néhány perce érvénybe lépett az új év, kikerülhetetlen sorszerűséggel, és anélkül, hogy meg lehetett volna ragadni a pillanatot, amikor ez a rendszeresen ismétlődő forduló bekövetkezett.Várták, jött, s már el is ment. És utána olyan maradt minden, mint előtte. Csak a tartály elnevezése változott: 1969. De ki nézi ezt a külső feliratot, amikor csak él? Bár azon az éjszakán: a réginek és újnak találkozóján tudatosan vagyunk, nem felejtve el azt a számot sem, ami 1-gyel több a 365 napig megszokottnál. Hiszen éppen ez ürügy arra, hogy ünnepeljünk, hogy vidámak legyünk, leplezve nosztalgiánkat affelett, hogy múlik az idő és visszafordíthatatlan, és mi egyre zuhanunk lefelé, oda... ami a megélt 1969 és 1970 és minden ellenére csakis 0-val fejezhető ki, s minek kifejezése voltképpen felesleges is, mert nincs kinek...
Igy hát nevetünk, iszunk, handabandázunk, hogy ne gondoljunk arra, amire pedig gondolnunk kellene.
Arra gondolunk inkébb, hogy a következő év szebb lesz, és elhozza azt a Csodát is, amit az élettől mindeddig hasztalan vártunk. Figyelmünket és egész lényünket kitárjuk a megfoghatónak vélt jövő elé és várjuk, várjuk a C s o d á t...
...amit a Szinész majdnem minden este megél a színpadon másoknak, egy más figura bőrébe bújva. De most rohan a színház kiszámítható izgalmai elől, pót-élet helyett valami igazit akarva, amiben végre ő, csakis ő a főhős, és azt mondhatja, és teheti is, ami benne van, benne volt kezdettől fogva. Most menekül ez a saját élete szinpadáról kiszorított ember, menekül az egyoldalú, előre megírt kikerülhetetlenség elől a vágyott, sokszínű, igazi valóságba, ahol soha semmi sem ismétlődik, s csak az bizonyos, hogy minden már keletkezése pillanatában alakul és eltűnik és újjá lesz.
Az utca trombitáló, zsivalygó forgatag. A groteszk hangkeverék kísértetiesen kavarog körülötte. A vidám járókelők árnyak... "Londoni szín. Haláltánc. " "De addig... történnie kell valaminek, valaminek, ami csak velem történik." - mondja félig hangosan. És csodálkozik, hogy most is, amikor pedig annyira mást akar, itt van, a klubban, hétköznapjai pihenést nyújtó menedékében, ahol minden megszokott, legfeljebb egy kicsit felfokozott formában...
És máris cimborájába ütközik, a jópofába, aki mindig el tudta feledtetni vele nehéz önmagát. "BUÉK! Csakhogy itt vagy. Vártunk már."
Ekkor nyílik az ajtó. Egy lány lép be rajta egy elegáns házaspár kíséretében, akiknek magabiztossága kiemeli tétovaságát, ahogy ámuló tekintettel megáll, s körülnéz a fényben, a vibrálásban, ahova unalmas, eseménytelen életből jött, melyet csak a képzelgés festhetett néha színessé. Menekült, mindig álomszigetekre... De most ez a hely itt valóság. S ő is itt van, elhozták ide, ahol az "igaz életet élők" élnek.- gondolja - ide, ahol minden lehetséges, még a csoda is...
...és most észreveszi a Színészt. A felismerésbe beledermed, és végigremeg benne az élmény újszerűsége, hogy a jólismert arc feléfordul és szája megrándul, és igen, rá néz, egyenesen, csak rá, tágranyitott, mindent tudni akaró tekintettel, csodálkozón: "Ki ez a lány? ez a soha nem látott és mégis ismerős arc, ez a némán is beszélő, fájdalmasan ujjongó szempár, amely rá néz?"
A két tekintet egymásba ámul, összefonódik , és egyediségüket elvesztve, eggyéválva, kicserélődve mennek tovább, a másikhoz, aki már majdnem ugyanaz...
A másikban már önmagukat is látják, és külön, érzékletesen a pillanatot, amely övék, és öröknek tűnik, és kell is, hogy egész, hogy teljes legyen, mert egyszer, régen, valamikor, valahol már megtörtént, és még valami, aminek most is be kell következnie..., mert ismerik egymást, ösdszetartoznak, csak ez a két méter... amibe most beleép egy idegen test...
És a jelen emléke - múlttá vált.
A Színész fellélegzik, viccmesélő bartjára akar hallgatni, aki hurcolja magával, és arra gondol, hogy már apaszerepet kell játszania a holnapi próbán. A lány nyűgnek érzi tehetetlen fiatalságát, de azért hagyja , hogy lesegítsék róla a kabátot, mert eszébe jut, hogy másnap vissza kell utaznia falujába, a saját sorsszimfóniáját kopog írógépje mellé, ami a belső dallamokat is elnyomja...
És mindketten élnek tovább, úgy, mint azelőtt. De néha, amikor belefáradnak a mindennapok izgalmas vagy sivár egyhangúságába, próbálják elővarázsolni azt a pillanatot, amiről tudni szeretnék, hogy volt-e egyáltalán.
Esztétika télen
20 éves koromban irtam ezt (ami , úgy tűnik, elég dekadens ill. pesszimista korszakom lehetett.
jellemző, hogy nem az első hóról írtam, hanem a hóról , amit már összetapostak
meglepő idealizmussal, és csakazértis reménnyel , mégis:
Összetaposták a havat.
/Oda a tisztaság./
Egyszer már felengedett,
Egyszer már megtörték,
Sárral befröcskölték
Az emberek.
Valamikor fehér volt;
Tiszta és szelíd.
Hó volt. – Gyermeket,
Szánt csalogató.
Most felnőtté lett.
Megkérgesedett.
Többé nem csillognak rá
Vibráló szemek.
Haszna sincs!
Az emberek belebotlanak,
Nem tudják, mi lakik
A piszkos hó alatt;
Gyűlölik, mert szennyes,
Elavult, s ő vár
Új életet, vagy feltámadást:
Tisztító vihart…
A tisztaság szennyé lett!
A vád égbe kiált.
Mit tett az ember!
Csodából limlomot,
Derűből gyászt,
Tisztaságból mocskot
/Ő taposta rá a sárt./
Pedig csak érte élt a Tiszta,
Szép volt és szelíd.
Tisztítani akart,
S mocskos lett maga is.
-------
Mert az Eszmei Szép csak magában él,
S míg él – csak egy pillanat.
Ami az imént szép volt,
Most piszkos jég, sár,
Később bosszantó csatak.
Mert a Tiszta Szép lábbal tiport hótengerében
Elmerül az Eszmei. –
De járni kell valahol,
És nem az égben,
Hanem itt a földön, a havon,
És ez is szép, hisz’ emberi.
És akkor látom, hogy
Eszme és Valóság
Nem is olyan távol áll.
S hogy a Tiszta Szép tisztíthat,
S csak akkor tisztít igazán,
Ha járunk rajta,
Benne élünk,
Mint igazi részesek,
S átérezzük létezését, ahogy csak lehet.
S akkor a hó, mi sár lett,
S elhasznált kacat –
Még tisztán belénk költözik,
S földön járva,
Lucsokban is,
Ott él,
Mint Igaz Szép –
Egész tavaszig.
1963. tél
(ma viszont blogra "ihletett" egy-két hópihének tűnő valami a sűrű esőben)
(régi) utcák
ezt a dokumentumok közt, a képek közt méghozzá - találtam, miközben lányom 25. szülinapjának fotóit igyekeztem feltenni a facebookra, és eközben találtam egy odanemillő fájlt: "Utcák" - mégcsak nem is kép, hanem egy hosszú szöveg, mi ez, beleolvasok, már menetközben jövök rá, hogy én irtam, de mikor már... a begépelés ellenére is , újra idegennek tűnik, lletve egy nagyon régi énem gondolatainak... több, mint 25 éves a szöveg, az biztos, "öregebb", mint a lányom...,
Utcák
„Nem erre lakunk!” – mondtam, pedig tudtam, hogy tudja…
A mi házunk kivilágított főutcán áll -
de ő egy mellékösvényre vitt-
s épp ott vont magához,
szorosan magához húzva,
hol vállai mögül volt iskolám ablakai néztek velem farkasszemet
Ő nem láthatta, háttal volt nekik, s különben is
számára üres ablakok lettek volna a figyelő szemek!
Én az ő szemét nem láthattam (mindig becsukta) –
csak az ablakkereteket, s a közöttük tátongó őstilalmat
A park szabadsága nekem a gyerekkori iskolaudvar rabságától
elérhetetlen éden – de innen megkeseredett az édes –
s később innen nem lehetett édes a keserű
A gyerekkor tilalmai intettek nemet
(Micsoda hatalom a múlt!)
s talán azért mondta, olyan vagy mint egy gyerek-pedig kívül egy érett nő –Nem értette az ellentmondást, pedig olyan egyszerű
hiszen tanár vagyok
örökké iskolába járok, öröktilalmak közé
hogy hiába nevelném én szabadságra a tanítványokat
ha engem is felelősségre vonnak az ő önfeledtségükért
Ugyanez a park – egy volt tanítványom látták itt
(azóta asszony és anya) – de néhány éve
beárult kis áldozat volt csak, és én bűnhődtem
Hát akkor hogy is lehetnék én szabad?
(Ha más szabadságokat általam pusztítanak)
Köt a múlt köt a jelen –
Az iskolaablakok előtt láthatatlan börtönrácsok
S még az ő karjai is – a teste, a lélegzése –
a rámkerülése, a belémívódni akarása…
Hát az egész világot én viseljem el?
A kötelékeket is és a szátszaggatást…
NEM!
Megértette a tiltakozást, csak nem tudta, mért
Guggoltunk a fűben – már egymás mellett –
szemben (vele is, de ő nem látta) az iskolaablakok
és egy délamerikai verset idézett nekem
asszonyokról és a félénk, megejtő lányokról,
akiknek jó címeket kell adni…
És néhány nap múlva megadta a saját címét,
hogy majd ott, nála, ahol nem köt semmi –
meglátom, milyen boldogok leszünk
mint Ádám és Éva a Paradicsomban
Majd szeptemberben
És szeptember vége felé megtaláltam a házat, ahol él
a névtábla kikiabált a forgalmas útra
s ott minden zajt elnyomott
Felrohantam a harmadikra, becsöngettem
Ajtót nyitott –
Ő vagyis… egy idegen
Aztán, sokkal később megláttam a neve alatt
egy másik nevet, egy lány nevét. –
Persze, nem az enyém!
Akkoriban már máshova jártam én is
Vagy inkább így mondjam: mással?
Oda ahol nincs se utca, se név a kapun,
Csak mi de mi igazán vagyunk
De ennek is 10 éve már…
Én szégyellem magam.
.........
"ennek is 10 éve már".... még jó, hogy 10 év után írtam meg...
és hogy többször 10 után tettem fel ide...
a vers másik "szereplője" már -rég - égi utcákon jár...
önportré, 1964-ből
21 évesen ilyennek láttam (vagy legalábbis ilyennek skicceltem egy írólapra) magamat:
önéletrajz, 1958-ból
ezt az önéletrajzot az elsős gimista magyar irodalmi munkafüzetemben "találtam"
valószínű ekkor tanultuk az önéletrajzirást mint műfajt... igen, a házi feladat fölötti óravázlatban a cim ez is: "Az írói életrajz és önéletrajz"... ("... nem csak adatokat közöl, rámutat az író jellemvonásaira is.")
na, mindenesetre olyan adalékokat is találtam itt, életem első éveiről, amiket már elfelejtettem, ill. elhomályosodtak (valószinű anyukám segitett az adatokban, hiszen olyan időkről is szól, amire nem emlékezhettem szeméyesen - mint ahogy erre történik is utalás...)
az idők folyamán azt tapasztaltam, hogy minél több évet éltem meg - paradox módon -annál rövidebbek lehettek az életrajzaim (mert annál kevesebb dolgot tartottam emlitésre fontosnak belőle)
lehet, hogy -hamarosan eljutok odáig, hogy csak ennyi lesz fontos: "Éltem" (?) - esetleg hozzátéve, tovább a józsefattilai szavakat, "és ebbe más is belehalt már..." (?)
mindenesetre ez a 15 éves koromban irt házifeladat-önéletrajz elég mértéktartónak tűnik minőségileg és mennyiségileg is - még: (hogy a sors nem volt mértéktartó.... az más kérdés!):
"Ez év január 11. napján töltöttem be a 15 életévemet. Ebből is kitűnik, hogy életrajzom még nem kerek egész. De kezdem az elején.
1943. január 11., e nap születésem napja. Csongrád megye Maros-menti kis városában láttam meg a napvilágot.
- Gyermekkorom első évei viharos idők voltak. A második világháború még javában dúlt.-
1943 március havában Vásárosnaménybe kellett költöznünk, mert édesapám oda helyezték. Csak két hónapig laktunk ott, mert apukámat behívták munkaszolgálatra. Anyukám és én hazajöttünk, Makóra. Ugyanez év júniusában egyszer hazaengedték édesapám, majd ismét behívták.
Makón mésfél éves koromig laktunk. 1944-ben Németországba deportáltak bennünket. Természetesen nem emlékszem életemnek erre a szakaszára, azt mondják, csak örülhetek ennek.
Németországból 1945 júniusában érkeztünk Budapestre. Itt tudtuk meg azt a nagyon szomorú hírt, hogy édesapám meghalt. Egy évig laktuk Budapesten, Nagymamámnál.
- Végre 1949 szeptember 1-jén eljött a várva várt esemény: édesanyám elvitt az általános iskolába. Emlékszem, hogy örültem első bizonyítványomnak, s milyen büszkén mutattam anyukámnak:"Nézd, anyu, "kitűnő" vagyok!"
Még 7-szer vittem haza ehhez hasonló bizonyítványokat, majd 1957 nyarén beiratkoztam a helybeli gimnáziumba.
Jelenleg a gimnázium I. b osztályának vagyok tanulója.
1958. mácius 2.)
talált mese
kisiskolás lányom sajátmeséje - eredeti helyesírással azaz helytelenírással! (az adja a bukéját :.)
átköltözés
még mielőtt beköltöztem volna ide, át is költöztem;
talált cetlijeim elmentését áttettem egyelőre ide:
http://iroda-lom.blogspot.com/
mert itt (vershez pláne) nagyon nagyok a sorköztávolságok...
de olyan szép ez a sablon, meghagyom egyelőre -
"valamire jó lesz " alapon
(nahát igy halmozódnak fel a valóságos dolgok is nálam)
s lám, már a virtuálisak is... ajaj!
